Volt egyszer egy falu…

Gyakran kérdezik a turisták a Tisza-tónál, hogy kellett-e falut átköltöztetni a kiskörei tározó építése miatt, vannak-e települések a víz alatt, úgy mint például Románia egyes területein. A gátrendszert úgy alakították ki a 70-es évek elején, hogy csak mezőgazdasági területeket és erdőket borítson el a víz. De a Tisza-tó közepén mégis van egy sziget, ahol egy falu maradványaira bukkanhat a túrázó. Látni a régi út nyomait, és az egykori temető helyét. Itt állt Tiszahalász, vagy más néven Óhalász. Egészen 1876-ig.

Tiszahalászt az épülő gátak is veszélybe sodorták

Ahogy folyamatosan épültek a többi településnek viszonylagos biztonságot jelentő gátak, Tiszahalász a gátak közé szorult. 1876 tavaszán minden korábbinál nagyobb, jeges árvíz vonult le a Tiszán. Három évvel járunk a szegedi katasztrófa előtt.  A taskonyi gát nem bírta a terhelést, március 23-án átszakadt és a megáradt folyó két tucat településen 1200 házat öntött el. A halásziakat teljesen körbezárta a víz, a falusiak tehetetlenül nézték a pusztulást, mindössze három ház maradt épen, a többi romba dőlt. Akkoriban még nem úgy történtek a dolgok, mint ma, hogy akár néhány órán belül megérkezik a segítség.

Az elöljárók nem engedték az újjáépítést

Hetek teltek el, amíg megtörtént az árvíz utáni szemle. Heves vármegye elöljárói ekkor döntöttek úgy, hogy a halásziak ezen a helyen nem maradhatnak, a falut távolabb kell újjáépíteni. A térség akkor a szatmári püspökséghez tartozott, Schlauch Lőrinc püspök pedig Sarud mellett adományozott egy területet az új falu számára. A halásziak viszont csak nehezen akarták elhagyni régi lakhelyüket, sokan nem voltak hajlandóak elköltözni. Végül az 1880-as évek elejére felépült az új község, amit a püspök iránti tiszteletből Lőrincfalvának neveztek el.

Az árvízi hős

Amikor bekövetkezett a katasztrófa, volt egy férfi, aki nem tétlenkedett. Hartl Edének hívták. A környék egyik földbirtokosa volt. Azért, hogy enyhítse az árvíz okozta károkat, saját vagyonát kockáztatva, a földjeire engedte a rengeteg vizet. Kompját pedig azonnal elküldte Tiszahalászra, hogy mentse a falusiakat. Segítette a családok kitelepítését és átköltöztetését, élelemhez és ruhához juttatta őket, később pedig saját költségén hozzájárult az elpusztult falvak újjáépítéséhez.

A 400 lelkes Tiszahalász akkoriban egy szolgáltató falu volt, a poroszlói uradalmat, és az egri érsekséget látta el például hallal. A feljegyzések szerint virágzó községnek számított, ám a Tisza szabályozásával egyre nagyobb veszélybe került.

Emlékkoncert a Tisza-tavon

2014-ben egy zenemű is született az egykori község és Hartl Ede emlékére. Az “In memoriam Tiszahalász” szerzője Kátai László. A darab premierjét a Poroszlói Ökocentrumban, a kikötőben tartották. Hartl Ede ükunokája, Hibay Éva naplementekor a Tisza-tó vízén, egy csónakban fuvolázott.

Tipp: csónaktúra Óhalászira 

Az Óhalászi sziget a Tisza-tó egyik legmagasabb pontja, csak csónakkal lehet megközelíteni. Egy aprócska kikötője is van. Túravezető nélkül nem könnyű rábukkanni, de a tó körül találni olyan kikötőt, ahonnan elviszik a vendéget a szigetre, Sarudról és Poroszlóról körülbelül félóra az út ladikkal, Sarudról pedig kenutúrák is indulnak ide.

Egyébként a szigetet sűrűn benőtte az akác. A kikötőhely mellett egy kilátó áll, ahonnan szinte az egész Sarudi-medencét belátni, vadregényes, ártéri erdők, tündérrózsa mezők, kormoránok által lakott fák láthatók. A közelben található az V-ös, VI-os öblítőcsatorna, és az Óhalászi Holt-Tisza, ahol szintén érdemes evezni. Utóbbi fokozottan védett terület, robbanómotoros csónakkal tilos ide bemenni.

Az Óhalászi sziget

A kilátó mellett indul az a csapás, amely az egykori halászi temetőhöz visz. Pár perces sétával lehet eljutni a valamikori sírkert széléhez és az emlékkereszthez. A temető szélétől mintegy 500 méterre állt valamikor a 800 éves falu, ami 1876-ban néhány óra alatt pusztult el.