Hirdetés

Farkasok? Ugyan már! 

Amikor anno lehetősége nyílt rá, hogy bemenjen a farkasok közé, egyáltalán nem érzett késztetést, hogy testközelből ismerkedjen meg velük. Pár évvel ezelőtt Horkai Zoltán, a Discoveryről is ismert Zoltán, The Wolfman tartott előadásokat a veresegyházi Medveotthonban. Mindkettejüket hívta a kerítésen belülre. Dóra egyből igent mondott, Istvánt eleinte hidegen hagyta a dolog, de aztán végül ő is bement.

Ahogy Dömötör Dóra meséli: emlékszik, amint Zoli felkészíti őket, hogyan kell odabent viselkedni, nem simogatjuk a farkast, megvárjuk, amíg közelebb jön, nincsenek hirtelen mozdulatok, nem kiabálunk stb. Dóri határozottan félt, be volt tojva, amikor megérkeztek az állatokhoz, és mint mondja: érezni lehetett az erőt. Az élmény pedig meghatározó volt. A farkasok igencsak tudnak hatni az emberekre.

Belevágtak

Később jött az ötlet, hogy érdemes volna nekik is elkezdeni a farkasozást, természetesen kölykökkel. A Medveotthon igazgatója, Kuli Bálint pedig igent mondott. Rengeteget foglalkoztak az első kölykökkel, sok mindent ösztönből csináltak, rengeteg tanácsot kértek Horkai Zoltántól, de az első kézbarát falka nagyon jól sikerült, közben pedig egyre tudatosabbá vált a dolog. Utána még két kézbarát falka következett.

Ahogy egyre jobban megismerték a fajt, ahogy egyre többet tudtak a farkasokról, elindult a tudatos kommunikáció, felkarolták ezt a sokáig gyűlölt fajt, amelynek egyedeit szinte egész Európa területéről kiirtották az elmúlt évszázadokban. Nem véletlenül mondja István a látványetetéseken, hogy ezek a kézbarát példányok a saját fajuk nagykövetei. A farkasokat nem lehet félvállról kezelni, figyelni kell az állatok kommunikációjára, és hiába megy be az ember közéjük már ötszázadik alkalommal, akkor is szükség van a félelemre, hiszen vadállatokról van szó.

Hirdetés

Kutyák, macskák, madarak, alligátorteknősök, mósómedvék

István hétköznapjai sokáig szinte csak a kutyákról, macskákról szóltak. Aztán a Fehérkereszt gyakorlatilag minden állat felé nyitott: pár évvel ezelőtt volt olyan időszak, amikor egy hét leforgása alatt menteni kellett vörös vércsét, siklót, gólyát, be kellett fogni mosómedvét és alligátorteknőst, a IX. kerületben pedig pelét kellett hajkurászni egy lakásban. Ez nem egy hivatali munka, ami jól tervezhető. Ha csörög a telefon, akkor menni kell. Egy megszállott állatvédővel pedig nem könnyű együtt élni. Erre a munkára ráment egy házasság is – teszi hozzá István.

Fia egy időben apja nyomdokaiba akart lépni, és állatvédő szeretett volna lenni. István erről következetesen igyekezett őt lebeszélni. Mint mondja: az évek során az út porával együtt a szakmaiság is ráragad az emberre, és egy idő után már nemcsak a cuki kutyák mentéséről szól a dolog, hanem jóval többről. Rengeteg jogi eset szakad az ember nyakába, amiben hol közvetítőként kell fellépni, hol érintettként kell például bírósági tárgyalásra járni.

Gazdit kerestek

A 90-es évek elején a tévében futott egy „Gazdit keresünk” című műsor, amit Kudlik Júlia vezetett. Erre felfigyelt, és mivel akkoriban kezdett kibontakozni Magyarországon a civilség, a civil szféra, önkéntes munkát vállalt a formálódó Fehérkeresztnél. Elkezdett itt-ott besegíteni, majd egyre közelebb került az állatvédelemhez és az állatvédő szervezethez. Ezen a ponton találkoztak az életében a gyerekek és az állatok, hiszen a Fehérkereszt akkoriban rengeteg állatvédelmi oktatóprogramot indított, ő pedig a foglalkozások egyik szervezője, oktatója volt. A gyerekek továbbra is fontos szerepet játszanak az életében, hiszen rendszeresen tart zoopedagógiai programokat, az elmúlt években sok iskolában megfordult, hogy közelebb vigye az állatvilágot, a biológiát ehhez a korosztályhoz.

István édesapja mezőgazdasági gépész volt. A családnak rengeteg állata volt, háztáji, húsgalamb, tengerimalac és volt egy testes kuvasza is. István állítólag hároméves korában rendszerint a kutya házában bujkált, nehezen lehetett kicsalogatni onnan. Az állatszeretet náluk evidencia volt. A biológia mindig is érdekelte, így a középiskolában biológia tagozatra járt. A tervek között pedig orvosi, vagy állatorvosi pálya szerepelt, ám végül tanító lett. Elvégezte a tanítószakot és 9 évig dolgozott egy iskolában.

Hirdetés

Mindenkit meg akart menteni

Dömötör Dóri a Danubius Rádióban dolgozott asszisztensként. Nem akart munkát vállalni, de egyszer csak feltévedt egy honlapra, ahol szembejött vele a Fehérkereszt hirdetése. Mivel imádta az állatokat, jelentkezett. Felvették. Azt gondolta, hogy minden állatot megment majd, és a munka csupa öröm lesz. Három év telt el, amikor rájött, hogy ez ebben a formában nem igaz, nem így működnek a dolgok. De maradt a szervezetnél.

Gyermekvédőként is dolgozna

István azt mondja: ha nem állatvédő lenne, akkor gyermekvédőnek állna, hiszen a védtelen gyerekek történetei mindig nagyon megérintik, és kifejezetten vonzza őt az állami gondozott gyerekek világa. Egy farkasos példát hoz arra, hogyan kapcsolódik össze a két világ. A farkasoknál az utódnevelés evidencia, és minden falkatag kiveszi ebből a részét. Amikor hétvégente gyakran több száz emberrel találkozik az előadásokon, mindig elmondja, hogy ezt érdemes lenne eltanulnunk a farkasoktól, és akkor talán nem lenne sok ezer állami gondozott fiatal Magyarországon. Sokáig kapott hideget-meleget, mint a legtöbb állatvédő, hogy ők az emberrel nem foglalkoznak, mindig az ember fölé helyezik az állatokat, holott ez egyáltalán nem így van.

140 sikló egy aknában

Nehéz elképzelni egy olyan állatvédőt, aki retteg a hüllőktől, ugyanúgy, mint sokan mások. István közéjük tartozott. Nem mert megérinteni egy kígyót, kiverte a víz, ha befogásra váró csúszómászóról érkezett bejelentés. Egy ponton úgy gondolta, ez így nem mehet tovább. Erőt vett magán, és egy barátja segítségével indult a „terápia”, kezdődött a hozzászoktatás. Az első lépés a kígyók megérintése volt, majd jöhetett az állatok kézbevétele. Szépen apránként megismerte a hüllőket is. Volt egy olyan esete, amikor siklókhoz hívták. Több mint 130 sikló lepett el egy sötét, vizes aknát. Le kellett mennie a szűk helyre, ahol minden mozgott körülötte. Borzalmas élmény volt, de a feladat nem várhatott, lemászott. Ma már ő maga is több közönséges boát tart odahaza.

Hirdetés

A ketrecben tartott falusi medve

Emlékezetes az a mentés is, aminek főszereplője egy medve volt. Hosszas nyomozás után kiderült, hogy egy Pest megyei férfi 17 éve tart egy medvét a házában, egy ketrecben. Előtte senki sem lépett. Nem léptek a hatóságok, nem lépett a közigazgatás, pedig az illetőt úgy ismerték a faluban, hogy a medvés ember. Az állatot végül sikerült lefoglalni, elhozták, a Veresegyházi Medveotthon lakója lett. Megható pillanat volt, amikor a medve a szállítás miatti altatást követően felébredt a kifutóban és először találkozott a fajtársaival, majd először fürdött egyet a tóban – emlékszik vissza István.

István szerint az állatvédelem alapból nem normális dolog. Milyen az a világ, ahol természeti lényeket kell megvédeni természeti lények, jelen esetben az emberek elől? Úgy véli, egy normális világban nem csupán az az állatvédő dolga, hogy halomra mentsen megkínzott, kiéheztetett, rosszul tartott jószágokat, hanem, hogy oktasson, szemléletet formáljon, hasson az emberekre, segítsen megérteni a természetet, a természet rendjét.

Néha tehetetlen az ember

Az elmúlt években bőven kijutott a rázós esetekből, amikor megpróbáltak egy-egy sanyarú sorsú állatot kimenteni. Voltak zűrös, balhés állattartók. Ilyenkor az ember eleve magasabb adrenalin szinttel megy oda, de István hiszi, hogy jó kommunikációval a legtöbb ügy rendezhető. Persze előfordult, amikor elszakadt a cérna. Főleg olyankor, amikor több száz éhező, csontsovány állatot látott egy telepen, ilyenkor pedig hatalmába keríti az embert a tehetetlenség érzése.

Őzek a lakásban

Dóráék rengeteg állatnak voltak hosszabb-rövidebb ideig a pótszülei. Egymás után kétszer is előfordult, hogy egy néhány napos őzet hoztak be hozzájuk turisták, akik kirándulás közben egy bokor alatt bukkantak az állatra. A történet tipikusnak mondható: azt hitték, a mamája magára hagyta a kicsit, ők pedig jól megmentik. Pedig egy őz nem tesz ilyet, csak elment táplálékot keresni. De már csak otthon jöttek rá, hogy a lakásban és a kertben sem tudnak mit kezdeni egy őzikével. Mi történik ilyenkor? Felhívjuk az állatvédőket, majd megoldják…

István és Dóra heteken át nevelte Győzőt, egy évvel később pedig Viktóriát. Szállították, hazavitték, napközben ott volt velük az irodában. Bizonyos időközönként pipettából, cumisüvegből táplálták, hogy megerősödjön, közben pedig helyet kerestek neki az egyik vadasparkban. Ahogy teltek a napok, természetesen elkezdtek kötődni hozzá. A búcsú pedig kegyetlen volt, amikor Győző megérett arra, hogy egy vadasparkba költözzön. Az ilyen „belehalós” helyzetekkel meg kell tanulni együtt élni, és ahhoz is hozzá kell szokni, hogy az ember nem minden esetben tud segíteni egy szenvedő állaton. Egy idő után kialakul egyfajta önvédelmi reflex, és valamennyire sikerül az embernek egy kis távolságot tartani, de csak egy kicsit.

Beszalmázott szobák

Az állatos környezet otthon is megvan: Dóra és István három mentett kutyát nevel odahaza. De vannak hüllőik, a kertben pedig most épp egy sérült madár lakik egy volierben. Gondoztak otthon sérült borzot, és természetesen a néhányhetes farkaskölykök is megfordultak a nappalijukban. Eléggé extrém állapot – mondja István, amikor az ember átrendezi a házát az állatok kedvéért. Beszalmázza a szobát, beáldozza a perzsaszőnyeget, éjjel pedig kétóránként ébred, hogy megcumiztassa az éhes farkast.

Alázat

István nemcsak azért kezdett el farkasozni, mert izgatta a faj, hanem azért is, mert a rengeteg megrázó eset után egy kicsit el akart vonulni az emberek elől. Nem akart túl sokat emberekkel foglalkozni. Ez nem így alakult, hiszen most minden hétvégén több száz látogatónak, felnőttnek, gyereknek tart előadást a Medveotthonban. Ebből a szempontból a tanítás végigkíséri az életét. Úgy látja, a legfontosabb, amit a farkasoktól tanult, az nem más, mint az alázat.