Beérsz a belvárosba, kiszállsz a metróból, aztán azt veszed észre, hogy kapkodod a fejed, ahogy az épületeket figyeled, ahogy észreveszed, hogy a túlparton a város fölött szinte repülnek a vonatok és azon tanakodsz, melyik borászatban szeretnéd majd megkóstolni a világ első eredetvédett borvidékének nedűit. Sportolónak nem kell lenni egy portoi városnézéshez, de egy kiadós túra alaposan megdolgoztatja az embert, hiszen eléggé komoly szintkülönbségeket kell leküzdeni a világörökség részét képező óvárosban, főleg ha a Douro környékén barangolsz. Pihenni viszont bárhol érdemes megállni egy pohár mézédes bort kortyolgatva.

Fent a metró, lent az autó

Több pontról elbűvölő, sőt egészen megdöbbentő a látvány. Amit nem lehet megunni, az a Ponte Luís I. híd, a város legismertebb, 385 méter hosszú kétszintes átkelője.  Ide nem elég egyszer kijönni. Ha innen néz le az ember, először az tűnik fel, hogy Porto egy rendkívül színes város. Aztán ha elkészültek a kötelező fényképek, egyszer csak elkezded számolgatni, hogy hány szintje van a védett óvárosnak a meredek folyóparton, meglepődsz az évszázadokkal ezelőtti építészeti bravúrokon, figyeled, ahogy a székesegyház szinte ránehezedik az alatta található keskeny lakóépületekre és elkezdesz azon gondolkodni, hogyan menjél A-ból B-be, hogy ne teljesítménytúraként éld meg a sétát. Megszámolni sem tudom, hogy egy hét alatt hányszor tértem ide vissza egy kicsit merengeni, legeltetni a szememet a városon szikrázó napsütésben, szürkeségben, szemerkélő esőben, viharos szélben.

A híd felső szintjén 1886-ban, az alsón egy évvel később indult meg a forgalom. Az autók az alsó szintet használhatják, a 45 méteres magasságban összeköttetést biztosító második emeleten a villamosra hasonlító metrószerelvények és a gyalogosok járnak.

Hirdetés

„Oh my Gosh!” – nyögte a brit turistafeleség

Egyik alkalommal bevállalós kedvemben voltam és tettem egy baromi nagy kört érintve a folyó két partját. Olyan helyről akartam lefotózni a várost, ahová nem jár sok turista. Átsétáltam a túlpartra, ahol a borászatok vannak, ez egyébként már nem Porto, hanem Vila nova de Gaia. Gondoltam, felmegyek a borászatok fölé, onnan biztos izgalmas a látvány. Elsétáltam a híres Sandeman borászat előtt, befordultam egy keskeny utcába, aztán irány felfelé. Azt terveztem, hogy felmegyek pár keresztutcányi távolságra, aztán valahol megállok és nekiállok kattintgatni. Sikerült egy olyan sikátort találnom, ahol viszonylag hamar elfogytak a letérési lehetőségek és az út csak felfelé vitt. Eléggé meredeken.

Közben belefutottam egy ócskásba, ahol egy hatalmas F-18-as makett volt a vevőcsalogató termék az utcafronton, a bolt falára szerelve. Már a tüdőm kiköpésére készültem, amikor áthaladtam a vasútvonal alatt, aztán végre jött egy keresztutca a dombtető közelében, ami még mindig tovább emelkedett, de végül célba értem. Pár kanyar után közvetlenül a Taylor’s pincészete fölött kötöttem ki, nagyjából egy magasságba kerülve a szemközi oldalon található portoi városháza tornyával.

Porto volt egykor Portugália fővárosa, aztán a cím átkerült először Coimbrához, majd később Lisszabonhoz. 400 ezren lakják. Itt kötött házasságot I. János portugál király és Lancasteri Philippa, ami a Portugália és Anglia közötti hosszantartó katonai szövetség kezdetét jelentette.

A lábam alatt világhíres borászatok patinás épületei és csillogó tartályai, a kanyargó folyó, szemben pedig egész Porto, a látvány pedig abban a pillanatban csak az enyém volt. Fentről kinéztem egy sikátort, ami a borászatok között vezetett le az elegáns The Yeatman Oporto Hotel teraszos birtoka oldalában. Macskaköves utcácskák vannak errefelé, ahol egy személyautó is alig fér el. Lapos talpú sportcipőben sem könnyű a terep lefelé, könnyen össze lehet szedni egy szolid bokaficamot, ha rosszul lépünk. A Taylor’s kapuja után elém keveredett egy jól szituált idősödő turistaházaspár. A feleség kiskosztümben, kalapban, a férj farmer-zakó kombóban. Az asszony pár méternyi séta után gyakorlatilag hisztériás rohamban tört ki, mivel a magassarkúja minden méteren kibicsaklott. Heves „Oh my Gosholásba” kezdett, miközben a falnak kapaszkodva lecövekelt. Lövésem nincs, hogyan jutottak le, hacsak a nő nem vette le a cipőjét.

Ha már elég volt a kaptatásból…

A szintkülönbségtől azért sem kell megijedni, mivel könnyű feljutni a portoi vigalmi negyedből (Ribeira), a folyópartról a városközpontba. Közvetlenül a híd alsó szintje mellől indul a funicular. A drótkötél vontatású panorámás kabin 2-3 perc alatt küzdi le a durván 90 méteres szintkülönbséget.

A Ribeira negyedben egy szabadtéri lift is található, ami az alsó utcákat köti össze a magasabban fekvő székesegyház környékével. Népszerű látványosságnak számít, vagy inkább számított, ugyanis az utóbbi években a sorozatos meghibásodások miatt többször kellett hosszabb időre leállítani. Azért is volt kedvelt a városlakók és a turisták körében, mivel használatáért nem kellett fizetni.

És akkor ott vannak még a régi, patinás villamosok, amelyeken megállt az idő. A városban három villamosvonal található, a leghosszabb az 1-es, ami végigmegy a folyóparton, és szinte az óceánpartig viszi az utasokat a torkolat mentén. A másik kettő, a 18-as és a 22-es a centrumban ír le egy-egy kört szűk, meredek utcákat érintve, akárcsak a legendás 28-as villamos Lisszabonban. Jó, ha van a zsebünkben egy kis aprópénz, ezekre ugyanis 2-3 euróért szállhatunk fel, a turistabérletet nem fogadják el.

Ha a híres borászatokat célozzuk meg a folyó túlpartján, Gaiaban és mondjuk a híd felső szintjén kelünk át, akkor érdemes lanovkával (Teleferico de Gaia) leereszkedni a történelmi pincészetek közé. A kabinok végállomása a híd szomszédságában található, az alsó állomás pedig a régi gaiai piac előtt épült. Így olyan, mintha a pincészetek felett repülnénk, miközben elhúzunk Porto sok százéves színes házai előtt. Innen látszik igazán, hogy a borászatok milyen hatalmas, labirintusszerű épületekben működnek.

Ha már mindent végigpróbáltál, és úgy érzed még mindig nem láttad elegendő perspektívából a történelmi belvárost, és a Douro környékét, akkor ott van a helikopteres túra. A centrumtól nyugatra, a villamosmúzeum közelében a folyóparton épült egy heliport, ahonnan a légi városnézések indulnak. A pilóta jobbára a folyó felett repül, megáll a híd felett, tesz egy rövid kitérőt kelet felé, majd a visszaúton jellemzően a főtér felett húz át. A 12 perces repülés fejenként durván 50 euróba kerül.

Mindkét partról indulnak városnéző hajótúrák. A régi borszállító hajókra hasonlító vízibuszok napközben szinte egymást érik a Douron. A járatok általában teltházzal mennek. Választhatunk hosszabb és rövidebb kirándulást, a hajók egy része egészen a torkolatig kimegy. De kínálnak nagyobb csomagokat is, például egynapos túrákat. Ezek során megmutatják a történelmi borvidék szőlőültetvényeit, felviszik a turistát egy jó portugál ebédre és borkóstolóra.

A régi várostervezők is számoltak ezekkel az eszközökkel. Az első funicular szinte a híddal egy időben épült meg, azonban egy súlyos baleset miatt két év után bezárták. 2004-ig kellett várni, amíg a vonal ismét megnyílt.

Hirdetés

Patinás szellemházak

A portugál csempékkel burkolt épületek mindenütt megkapó látványt nyújtanak, egészen extrém színű burkolatokat is használtak, használnak, van olyan épület, ami méregzöld színű borítást kapott, van mélykék, magenta, de bíborszínű is akad. A napfényben szépen csillogó csempék ugyanakkor elterelik a figyelmet a romokról, a romházakról. Egészen meglepő, hogy milyen sok van ezekből a történelmi belvárosban is. Ha nem rohan az ember, hamar kiszúrja azokat, melyeket hosszú évek óta nem használnak, viszont első ránézésre szinte makulátlannak tűnnek a szellemházak is, jobbára a koszos, poros ablakok árulkodnak. Adnak az egységes, gondozott város- és utcaképre, persze komoly követelményeket támaszt az UNESCO világörökségi cím is.

A Douro mentén és a sikátoros óvárosban akad egy-egy foghíjtelek, amit már benőtt az elburjánzott növényzet, viszont ügyesen eltakarják a turisták elől. Meghagyták a homlokzatot, az utcafronti főfalat a bejárattal, az ablakokkal. A romos épületek akkor tűnnek fel igazán, ha kisétálunk a folyó fölé az I. Lajos híd felső szintjén. Az üres épületek furcsamód hozzátesznek a romantikus hangulathoz, mintsem elvesznek belőle. Persze itt-ott azért felvetődik az emberben a kérdés, hogy miért nem tud a város semmit sem kezdeni ezekkel a házakkal, pláne olyan frekventált helyeken, mint a patinás, tornyos városháza előtti téren és annak környékén.