Vasúton hajtányozni kb. olyan, mint közúton motorozni. Az igazán megszállottak több ezer kilométert tettek meg a házilag épített jópofa járgányokkal. Akad vasútrajongó, aki olyan hajtányt hegesztett magának, ami mindenféle nyomtávon használható.

Utánfutón hozzák a vaskerekes járgányt, megállnak a sín mellett, néhányan megemelik a szerkezetet és két ügyes mozdulattal ráillesztik a sínpárra.  A csapat felpattan, a sofőr elfordítja a slusszkulcsot, felbőg a kismotor, aztán a jármű eltűnik az erdőben. A kisvasúti napokon és vasutas programokon rendre felbukkannak a házilag épített, dögös kis hajtányok, amik pillanatok alatt felkeltik a közönség érdeklődését, amikor végiggördülnek a sínen.

A nagyvasútról mára teljesen kikopott közlekedési eszköznek van még néhány lelkes rajongója, akik hajtányokkal kirándulnak itthon és külföldön, attól függően, hogy hol fogadják őket, melyik szakaszra sikerül beszerezni a megfelelő engedélyeket. Ez azonban nem olyan egyszerű, mivel egy korábbi jogszabálymódosítás miatt a hajtány „hivatalosan” nem nagyon létezik. Hogy merre mehetnek, az merőben függ az adott vasúti szakasz üzemeltetőjétől.

A lelkes hajtányosok a nehézségek ellenére nem mondanak le az élményről, ami érthető is. Eszméletlen jó dolog felülni egy ilyen vaskerekes szerkezetre és repeszteni vele a kisvasúti vonalakon, az erdő mélyén, hegynek fel, vagy éppen egy völgy mélyén. Lefelé jövet a motorra sincs szükség, csak az ütemes zakatolás hallható, ahogy az ember a természetben suhan.

A vasúton egy időben fontos közlekedési eszközök voltak a hajtányok. Ilyen eszközökkel jártak a karbantartók, a pályafenntartók, de még az orvos is a településektől távolabb található őrházakhoz. De jelentős szerep jutott a sínautóknak is. Ezek az eszközök akkor kezdtek kiszorulni a vonalhálózatról, amikor megnőtt a vonatok sebessége, és nagyobb lett a forgalom is. Az úthálózat bővülésével közúti járművek vették át a hajtányok és sínautók szerepét.

Jonácsik Máté és Balázs a megszállottak közé tartozik. A szülők és a nagyszülők „fertőzték” meg őket. A nagymama az Utasellátónál, a nagypapa a kecskeméti kisvasúton dolgozott távközlési szakemberként. Ő maga is hajtánnyal járta a környéket. A családi hajtány 2002-ben épült meg, aminek a lelke egy 50 cm3-es robogómotor. A gép akár hat embert is képes szállítani, és a kicsi gördülési ellenállásnak köszönhetően akár 30-40 km/órával is képes suhanni. A srácok azt mondják: ez több, mint hobbi. Igazi életérzés. Eddig kb. 8000 kilométert gurultak a hajtánnyal, szinte az összes hazai kisvasúti vonalat felfedezték. A szerkezetet a pálya végén pillanatok alatt lehet megfordítani, az alváz közepén van egy kihajtható sztender, ami egy kicsit megemeli a járgányt, így a művelethez bőven elég két ember. Ha lenne forgalom az adott vonalon, viszont nincs kitérő, akkor sincs probléma, csak le kell emelni a gépet a pályáról.

Bányoczky Róbert is régi hajtányos, számtalan használaton kívüli vonalat fedezett fel és járt be saját építésű gépével itthon és külföldön egyaránt. Szerinte az utazás közbeni szabadságérzés semmihez sem hasonlítható. Volt olyan kisvasúti szakasz, ahol utoljára ő gördülhetett végig vaskerekes járművel. Az egyik legkalandosabb kirándulása Erdélyben, Kovászna megyében, a kommandói kisvasúton volt, ahol a 4 kilométeres pályát kb. 6 óra alatt sikerült bejárniuk. Küzdelmes volt, de megcsinálták és nem bánták meg.